Egyedül vagy magányosan?

2013 február 9. | Szerző: Királylány

Azt hiszem ez a kérdés sokszor körbe lett járva, megmagyarázva, hogy mi a kettő közötti különbség. Egyetértek azzal a kijelentéssel, hogy ha valaki egyedül van, az nem feltétlenül magányos. De hogyan lehet jól viselni az egyedüllétet? Elviselni kell egyáltalán?

Magányosnak talán eddig csak kapcsolatban éreztem magam. Ellentmondásos, de azt gondolom sokan tudják milyen is az.

Immáron hamarosan 3 éve vagyok egyedül. Nem tagadom, el-elkap a félelem, hogy nincs párom és hogy ez meddig mehet így tovább? Még hónapokig? Évekig? A minap éppen Eni barátnőmmel beszélgetve jutottam arra a megállapításra, hogy ez az egyedüllét fakszni szocializációs teremtmény. Mert amire tudatunkra jutunk, már abban nőttünk fel, hogy az ember egyedül kevés. Mindig párban kell lennie. Ha jó neki úgy, ha nem. De ha egyedül van, az valamiért nem illeszkedik az elvárt sémába.

Másik oldalról vizsgálva ezt a közel 3 évet, ez az időszak volt számomra a legpezsgőbb, a legtöbb tapasztalattal megfűszerezett, a legizgalmasabb szakasza az életemnek. Egyrészt bepótoltam sok mindent, amit korábban, tinédzserkorom végén és felnőtt létem elején elmulasztottam, mert akkor éppen komolykapcsolatosdit játszottam. Másrészt sok tekintetben változott a világról, emberekről és viselkedésükről alkotott véleményem, gondolatom. Ami változatlan, az a rózsaszín felhő. Mindenkiről, minden helyzetről továbbra is a legjobbat feltételezem elsőre. De azt követően ha beigazolódik valamiről, valakiről az ellenkezője, akkor azt egyre higgadtabban, egyre kevesebb zaklatottsággal viselem.

Szóval amióta egyedül vagyok, azt hiszem kihasználtam ennek a létezésnek az előnyeit. Kipróbáltam határaimat, élményekre tettem szert, élveztem az életet. Persze megjártam a gödör alját is. Igyekszem ezt is a magam hasznára fordítani.

Min múlhatott, hogy még sem éreztem magányosnak magam? Talán az alaptermészetem miatt? Hogy feltalálom magam? Vagy annak, hogy mindig is úgy éreztem, szerencsés vagyok, mert sok barátom van, akik meghallgatnak, akiket én is meghallgatok? A pontos választ nem tudom. Talán mindezek számítanak.

Az igazi azért az lenne, amire minden ember vágyik, hogy megleljem a társam. Sablonos és elcsépelt. Azonban ezek az elcsépelt gondolatok, vágyak tesznek emberré.

Addigi is, amíg rám talál a herceg, élvezem tovább az egyedüllétet. Sok kaland vár még rám. A kérdés már csak az, hogy egyedül, vagy társaságban? De semmiképpen sem magányosan 🙂

Szabadságra kéne mennem…

2013 február 6. | Szerző: Királylány

Valami gond lehet velem, a működésemmel.

Ad 1. “dr.kémia” – szinte már rajong. Kezdetben be is jött a dolog, hatással volt rám az érintése, csókja. Nőként kezel, értelmes, magas,… Mára pedig már inkább zavar.

Ad 2. “mr.térdremegés” – annak ellenére, ahogy bánt velem, még most is beremeg a térdem ha találkozunk. Az eszem nagyon is tudja, nincs most rá szükségem. Neki most ki kell élnie magát, sebet nyalogatni, lecsúszni a gödör aljára. De én ebből kimaradnék…

Komolyan! Normális működés ez??? Kéne két nagy pofon! Mikor összeraktak, tuti biztos felcseréltek két csavart…

Pasi mentességre vágyok. Nyugit szeretnék. Haza jönni és csak lenni. Olvasni. Filmet nézni. Persze tök jó lenne valakinek a karjaiból tenni mindezt, azonban nagyon olybá tűnik, rosszul választok.

Ráadásul a héten két buliba ígérkeztem el és az egyikben ott lesz “mr.térdremegés” is… Nem szeretnék a hatása alá kerülni ismét. Erősnek kell lennem. Nem szeretném ismét guminőnek érezni magam. Lesz ebben kihívás… nem elcsábítani, inkább nem elcsábulni…

Másfelől ott a kérdés, hogy miért hagyom magam ilyen helyzetekbe sodorni? Egyikben sem érzem magam valónak, teljesnek. Menekülnék? Talán félek valami komolytól? Csak szórakozok, hogy ne kelljen kiadni magam, tartanom attól, hogy megszeretek valakit?

“dr.kémia”

2013 február 2. | Szerző: Királylány

Egy hete kaptam egy sms-t, mely után hangos hahotában törtem ki, szüleim döbbenetére. Látszólag semmi okom nem volt eme érzelemkitörésre, azonban mégis.

Azon az estén, mikor “mr.térdremegéssel” buli utáni hancurba fulladt a hajnal még megismerkedtem Márkkal, “dr.kémiával” egy szórakozóhelyen, akinek a számom is megadtam. Azonban nem jelentkezett, amin persze nem akadtam fent, van ez így…

Az sms pedig tőle érkezett. Egy hét ráhagyással. Így szólt: “Ne haragudj, hogy nem hívtalak. Őszintén, én most csak szexet keresek.” Mindezt azután, hogy “mr.térdremegés” utáni sóvárgásom elillant. Valaki nagyon jól időzített…

Ez volt a kezdete egy héten át tartó mókás, laza üzenetváltásoknak. Bejött az őszintesége, és nem volt ellenemre, hogy egészen közelről megismerjem… Aztán tegnap találkoztunk, egy buliban. Már izgatottan várt és egész este szorosan magához szorítva tartott. Hatással van rám. Férfias, határozott, finoman és vadul csókol egyszerre. Nem szemérmeskedett. Kimondta, hogy mit tenne velem. Mintha a szememből olvasna. Izgató. Amit csak fokoz, hogy a nőiességemmel, finom játékaimmal elérem nála a kívánt hatást…

Élvezetes előjáték. Amit ma tovább fokozunk… Megyek is, magamra öltöm boszijelmezem…:-)

Volt, nincs!

2013 február 1. | Szerző: Királylány

Tegnap olyan dolog történt velem, aminek az ember nem örül. Egészen eddig nem is gondoltam volna, hogy velem megtörténhet.

Kilopták a pénztárcámat a táskámból.

Éveken keresztül jártam táska-metszőkről elhíresült járatokon, ott sose történt meg. Egy egyetem folyosóján pedig igen. Nem mondom, felelős vagyok én is, hisz őrizetlenül hagytam a táskámat. Még szerencse, hogy csak a tárcámat vitték el…

Bár abban mindenem benne volt. Iratok, pénz, kártyák, no és a számomra oly kedves pénztárca.

Amikor észrevettem, hogy nincs meg – persze kerestem helyben, hátha csak rosszul emlékszem és nem a táskába raktam – még befejeztem a szendvicsem elfogyasztását, végig gondoltam, hogy akkor most irány a rendőrség. Majd számomra is meglepő nyugalommal útnak indultam a “közeli” rendőrségre. 4 km gyaloglás, magassarkúban. Közben tiltottam a kártyákat, elcsacsogtam a banki ügyintézővel, hogy hol próbálkozott “napom bearanyozója” a kártyáimmal. Nagy sokára megérkeztem a rendőrségre, ahol 2 órát kellett várnom, hogy felvegyék a jegyzőkönyvet. Nagyon kedves kiszolgálást kaptam. Még a feljelentésemet rögzítő rendőrtiszt is meglepődött milyen nyugodt vagyok.

És valóban. Ez a nyugalom még most is tart. Kerestem az okát és azt is, hogy lehet, csak elfojtom a mérgem. Ha így is van, jól csinálom, mert valóban azt érzem, hogy ennek kellett történnie. Azt, hogy miért, azt nem tudom. Persze bosszant kicsit, hogy most majd pótoltathatok mindent… de közel sem vagyok feszült, ideges.

Még este, francia órára menet is azt vettem észre, hogy mosolyra áll a szám.

Bár miért is nem mosolyogtam volna? Mindenem megvan. Család, egészség, barátok, munka, lakás és sok mindent megtehetek, amihez kedvem van. Egy piti tolvaj nem fogja kedvem szegni!